„Vehetek akármilyen üres teret, és azt mondhatom rá: csupasz színpad. Valaki keresztülmegy ezen az üres téren, valaki más pedig figyeli; mindössze ennyi kell ahhoz, hogy színház keletkezzék.” (Peter Brook: Üres tér)

2008. december 9., kedd

2008. december 8., hétfő

Zsolnay tanulságok

Ezúttal kisebb megmozdulásra sikerültünk, mint a Kesztyűgyárban. A Sikorski-ház olyan, mint egy labirintus, rengeteg tér van benne. Kisebbek is, nagyobbak is. Kevesen tudták beleilleszteni ezt a munkát az életükbe, ki is esett a hely, nem volt könnyű kijárni. A kommunikáció sem üzemelt úgy, ahogy kellett volna. Nem jött létre állandó, folyamatos, közös munka, amikor sokan egyszerre lettek volna a házban és generálhatták, véleményezhették, kiegészítehették volna egymást. Nem voltak kitöltve a terek. Lényegében az utolsó napokban mentették meg a programot az erasmusos diákok és Katinkáék, akik betöltötték nagyjából a hiányos helyeket, így lett átkötés, nem volt nagy a lyuk. Viszont sajnos így is igen kis részét használtuk a háznak. A zegzugokba például el sem vittük a látogatókat. Pedig igen izgalmas az egész... A házban baromi hideg volt, hidegebb, mint kint.
A program kommunikálása, nyilvánossága sem volt megfelelő. Nem jutott el annyira az emberekhez, hogy fogják magukat és kijöjjenek. Nem hozta ki őket a program. Kevesen jöttek látogatni.
Vasárnap mégis megtelt a kiállítástér. Volt egy nagyon pezsgő és nagyon élő, közel három órás impróverseny, amin 28 lelkes gimnazista diák vett részt. Így meleg, zsizsegő, élő szobává változott az egyik terem, ahonnan szünetben szétfutottak a gyerekek, a nézők felfedezni a birodalmat. Ez volt az Ember7 programja (alapkérdés: Mi az emberség?, de az imprók kötetlenül folytak), így az Emberség Erejével Alapítvány hozott nekünk melegedő Menedéket teával.
Nos, most magamba gyűjtöm a tapasztalatokat, és tavasszal ezeket beépítve folytatjuk. Ennyivel is okosabbak leszünk.

Nagyon-nagyon köszönöm mindenkinek a munkát. Ami ott volt, élt és létezett, összejött. Dolgoztunk és lehetőséget kaptunk. Megszületett és ez nagyon fontos.

MunkaBemutatók

Bázisprogramunk második kísérleti állomása a Zsolnay-gyár területén álló Sikorski-ház.
Ezúttal kiállításként tekinthetitek meg három napon keresztül a
Pécsi Művészeti Kar hallgatóinak térinstallációit és az Üres Tér egyik különítményének performanszait. Vasárnap, az Ember7 keretein belül impróverseny lesz diákszínjátszó csapatoknak, valamint fair trade teázó élőtársassal, az Emberség Erejével Alapítvány közreműködésével.
A belépés ingyenes.
Időpont: december 5-7. (minden nap 15:00-18:00)
Helyszín: Pécs, Zsolnay-gyár, Sikorski-ház

2008. november 12., szerda

Terepszemle

Ne feledjétek: a novemberi állomás közös terepszemléje e héten pénteken, négykor lesz. A Zsolnay főbejáratánál találkozunk!!!!!
Egy pár nappal ezelőtti bejegyzésben találhattok képeket a helyszínről.

2008. november 10., hétfő

Baleset

Kedves Látogatók!

November 16-án, vasárnap 19:00-tól a Pécsi Harmadik Színházban játsszuk Egressy Zoltán Baleset című drámája nyomán készített Baleset című kísérletünket.
A belépő egy ezres lesz, amivel minket támogattok.
Gyertek el, várunk mindenkit!

Jegyrendelés, információ: 72/252-478

Támogatóink: UPC Magyarország, BIOKOM Kft.


BALESET

A Társulat célja egy olyan kísérleti előadás létrehozása, amely Egressy Zoltán Baleset című művének feldolgozására épül. A darab a mai magyar drámairodalom egyik markáns műve, amely egy 23 éves szerelmes nő elméjében zajló, tudatalatti folyamatokat tükröző álom. A darab keretét Eszter és leendő férje, Tibi végzetes balesete alkotja. Ebben az álomban nagy hangsúlyt kapnak a szerelem és a gyász pszichológiája közötti párhuzamok.

Minimális szöveget emelünk be teljesen háttér-szöveg felfogásban, és a hangsúlyt a darab pszichológiai szövetéből alakítjuk ki mozgásszínházi formák keretein belül. Kollektív alkotás során létrehozott képekben beszélünk, s ezeket a képeket próbáljuk a lehető legegyszerűbb rendszerbe foglalt szimbolizációs láncba építeni, melyben kevés kelléket, díszletet és jelmezt használunk, egyszerű technikai feltételek mellett. Célunk, hogy előadásainkat a későbbiekben ne pusztán színházi terekben játsszuk: művészi elképzeléseinket ne korlátozzák technikai és tárgyi gátak, s az egyszerű és erős színészi jelenléten alapuljon az előadás minősége.

Ennek előkészítésére a kezdeti próbafolyamatban két és fél hónapig tréningeztünk. A munka során - heti kétszer három és fél órában, és kétszer négy napos táborban - többek között Grotowski 1967-es tréningjén alapuló gyakorlatait, valamint Jacques Lecoq és Peter Brook - improvizációs, autogén, metronómos, biomechanikai, akrobatikus, pantomim, commedia dell’arte stb. - megközelítéseit használtuk fel. Célunk volt e kollektív munka során a test állóképességének fejlesztése, az asszociációs gondolkodás technikájának kialakítása és elősegítése. Az előadás során célunk a közönség és a színészek közötti hagyományos kapcsolat radikális átértékelése.

Az Üres Tér Társulat előadása

Egressy Zoltán drámája nyomán: Baleset

Eszter: Taschner Ágnes

Ed / pap: Takács Péter

Pál: Kovács Dániel

Teri: Sebes Saci

Tibi / pizzás: Hermann Tibor

Rendező: Kőrösi Márk

Rendezőasszisztens: Hermann Tibor

Zene: Hajdu Attila

Dramaturg: Vatai Éva

Producer: Tasnádi Zsófia

Plakát: Kenesei Mirkó

2008. november 6., csütörtök

Ez volt 4.

Ablaktábla (kérdés-felelet)





2008. november 4., kedd

Ez volt 3.

Mirkófotók:

Gombeső

Kőrösi Márk
Kanics Dodó szőrmedzsungele
Barna és Filo ablakon szökő tárgyai, háttérben a vízesés
"Egy férfi" az Üres Tértől (Tóth Viki, Komjáthy Zsuzsi, Vörös Dóri)
Kéri Katinka lebegő ingjei
Kerner Miki
Fruzsi



2008. november 3., hétfő

Katinka kiállítása plakáttal

Katinka kiállítása

Tessék elpletykálni!

Szeretettel várunk Mindenkit november 5-én az 5:58-perckor kezdődő "esetleg..." c. kiállításunk (Téglássy Anna, Kéri Katinka) megnyitójára a Pécsi Ifjúsági Ház aulájába. A kiállítást mesterünk, Nyilas Márta méltatja. A pontos időt a tervek szerint trombitaszó jelzi (Patonai Ildikó). Pogika, borka...

Add kérlek tovább!!!

Ez volt 2.

Gombeső Knyihár Bencétől és Kernek Mikitől

Abdul-Karim Linda

Fesető Lilla, Leányálom szoba

2008. október 31., péntek

Írás egy látogatótól

Kesztyűgyári szürreál

Alagsor: Két kedves lány fogad, az egyik rögtön karon ragad, és egy a sötét lépcsőzugba vezet. Megnyugtat, ahogy a szemem megszokja a sötétet. Természetesen azonnal neki megyek egy széknek. Kedvesen elmondja, hogy itt leülhetek, és magamba mélyedhetek. Megfogadom a tanácsát. Minden sötét anyaggal van bevonva, de pont a székkel szembe, van egy kis kerek tükör, amiben önnön magam árnyékát láthatom. Valamit kezdeni kell ezzel, így rögtön asszociálok, méghozzá azokra az árnyportrékra, amik neves költőket hivatottak ábrázolni. Várok. Várom a koszorút, de nem akarja az istennek se a fejemre rakni senki. Na jó elég az elmélyülésből.
Elindulok balra egy folyosón. Az első teremben jó magyar ezüstből készült szekrények vannak kibélelve vörös és fekete műszőrmével –gondolom én-, amik a szabás során maradhattak vissza. Ez az anyag gyakorlatilag meghatározza az egész kiállítást. Itt volt, és valószínűleg több mázsányi állt az alkotók rendelkezésére. Elsősorban nem is a szekrények fognak meg, hanem a padlón egyenletesen szétterített puha műszőr, kellemes rajta lépkedni, még cipőn keresztül is.
A következő terembe nem merek belépni, mert azt hiszem, hogy rajzszögek vannak szétszórva. Nem sokat tévedtem, mert a kesztyűkhöz tartozó gombokkal van a cipőtalpamnak dolga. Kedves lilás dekoráció, csilli-villi tüll, rózsaszín „királylányszoba” állapot. Az ott álldogáló lány –lehet, hogy az alkotó- megkérdezi, hogy ’vajh mi a véleményem?’ és úgy kicsúszott a számon, hogy alattomos –mármint a tér-, hogy magam is megbántam. (Ez fajta interaktivitás bizonyos esetben nagyon jól esett, de voltak a kiállításon olyan pillanatok, amikor kifejezetten zavaróak voltak. Szerintem a Jó Istenen kívül a kutya nem tudja belőni ezt pontosan.)
Az előző ’teremhez’ viszonyítva ez jóval kényelmetlenebb volt. A cipőtalpamból legalább két tucat gombot kellett kiszedem. Ezen az oldalon az utolsó szobácskában, kikeményített ingek –kényszerzubbonyok / munkaruhák- lógtak cérnákon, az egyik leesve hevert. Bejött egy lány, és elkezdett jajgatni, és közben bizalmatlanul méregetett, hogy biztosan én tettem. Próbáltam nyugtatni, hogy szerintem jobban néz ki úgy, ha az, az egy le van esve. De nem hitte el. Ekkor rémlett fel bennem, hogy talán el kellene magyaráztatnom vele a koncepcióját, mert én bizony semmilyen különbséget nem láttam, csak leesve jobban tetszett. A lépcsőtől jobbra bújós játék várt. Valamilyen szőrmés burok. A klausztrofóbiásoknak esélyük nem volt. Én is csak a nagyobbat mertem kipróbálni, de a katarzis érdeklődés hiányában egyelőre elmaradt.
Ez fajta interaktivitás bizonyos esetben nagyon jól esett, de voltak a kiállításon olyan pillanatok, amikor kifejezetten zavaróak voltak. Szerintem a Jó Istenen kívül a kutya nem tudja belőni ezt pontosan.
Első emelet: Jobbra fordulok. A padlót szintén szőrme fedi. Egy srác elém áll, és közli,
hogy csakis akkor léphetek be, ha megcsinálok tíz fekvőtámaszt, vagy egy bizonytalan statikai állapotban lévő csövön tíz felhúzódzkodást. Próbálok alkudozni, mint a piacon. Nem megy. ’Ha nem csinálod meg, nem vagy MÉLTÓ arra, hogy lásd.’ Na bumm. Most akkor ki van kiért? Nálam ez elvi kérdés. Természetesen bennem a félelem, mert soha nem tudtam öt fekvőtámasznál többet megcsinálni szabályosan, a másikról meg ne is beszéljünk, és semmi kedvem nem volt beégni. Mindegy ez akkor, is elvi kérdés.
Viszont a bal oldali rész mindent feledtetett. A kiállítás legfrappánsabb tere egy ’erdő’ felfüggesztett szőrmecsíkokkal. Volt ösvény, tisztás, faun, halk gitárszó. Egy olyan hely, ahol az ember valóban elidőzhet, és hála istennek nem jön oda senki, hogy ’mit érzek?’.
A következő termeket egy kicsit sajnáltam, mert ezután már csak illendőségből jártam végig ezt a szintet.
Sétálgatok, nézelődök, és ekkor bejelenik két fiú, akik jobb híján elkezdenek a hüvelygombáról beszélni. Szerencsére elmennek mellettem. Iszonyú maníros, de mégis van hatása. Gyanút fogok, és az a kellemetlen diszkonformitás kerít hatalmába, amit akkor éreztem, amikor beléptem az épületbe. Fogalmam sincs, hogy kicsoda
a ’normális’ látogató, és ki a ’beépített ember’. Nem tudom, hogy ez a bizonytalanság -, vagy magány -generálás szándékolt e. Ez nem keverendő össze azzal, hogy egy elhagyatott gyár, nyilvánvalóan nyomasztó, de véleményem szerint ez jóval több volt annál. Ennek az ellenkezőjét állítani azt jelentené, hogy az oda kivonult alkotók
tulajdonképpen nem csináltak semmit. Úgy tapasztaltam, hogy más látogatók is –már ha valóban azok voltak- hasonlóképp feszengtek bizonyos terekben, vagy helyzetekben.
Második emelet: Baljós sejtelem fog el, és először balra fordulok. Gyanítom a gyár összes ajtaját sikerült összeszedni, és egy viszonylag nagyméretű aszimmetrikus kompozícióba összerakni. Egyedül azt sajnáltam, hogy néhány nem úgy volt rögzítve, hogy megtartsa eredeti funkcióját. Jó lett volna nyitogatni, csukogatni, egyiken bemenni, másikon kijönni. De ezt csak a telhetetlenség mondatja velem. Sajnos itt sikerült azért néhány
pesszimistább –véres üvegszilánkok, depresszíven minimál szürke makettek- installációt összerakni. Értékelhetetlenek voltak, de mégis hasznosak abból a szempontból, hogy lám - lám a fent említett bizonytalanság kiváltásához nem kell akasztott, égetett, szúrt, lőtt, véres, depresszív valamiket mutogatni.Az utolsó állomás jobb oldalt egy női WC. Az Üres Tér Társulat alkalmi színpada / nézőtere. Három nagyvilági -félvilági nő elmélkedik, mondjuk. Tehát, amit most leírok, csupán feltevés. Nagyon határozottan kijött az a fajta disszonancia, ami az elhangzott szövegek, és a helyszín között feszült. Mert ebben térbe alapvetően nem illettek bele ezek a karakterek. Jómagam a következőképp oldottam fel ezt az ellentmondást: Flusztrált kesztyűgyári munkáslányok elmélkednek az öt perces cigarettaszünetben. A másik ellentmondás szintén érinti a koncepciót, de természeténél fogva jóval tecnikaibb jellegű. A tér nem volt elszeparált a színészek szabadon mozogtak a nézők között. ’Szőrmesálakat’ dobtak az ember nyakába, és mind az elmondott szöveggel,
mind pedig a mozdulataikkal azt sugallták, hogy az odatévedt ember része ennek a játéknak. Nem kívül álló, nem egy voyeur, hanem ő is egy kesztyűgyári dolgozó. Viszont –és számomra itt van az ellentmondás- a monológokon, és azokon a pillanatnyi improvizációkon túl, melyeknek egyértelműen a színészek voltak az irányítói, a kialakított rendszer igen törékenynek bizonyult. Amikor feltettem egy, a monológ szempontjából releváns kérdést, hiszen úgy gondoltam, ehhez a hallottak, és a látottak fényében nekem jogom van. Akkor, ha csak egy pillanatra is, láthatóan kizökkentek a szerepükből.
Nem szőrszállakat kívánok hasogatni ezzel az alapvetően aprócska észrevétellel, csak arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy ha egy ilyen elven működő előadást hoz létre a társulat, ami egyébként teljesen működőképes, a jövőbe egy ilyen esetleges
’renitens’ helyzetre jobban készüljenek fel, mert nagyon gyorsan, és könnyen összeomolhat mindaz, amit szerettek volna megvalósítani.

GABNAI János

Ez volt


Kőrösi Bobó és Dávid András muzsikálnak a "társalgóban"


Thorday Filoména és Korányi Barna munkája a "Tejút"
Ajtólabirintus, szintén Barna és Filo

2008. október 29., szerda

Kesztyűgyár - 2008.10.06 - 2008.10.17.

Tapasztalatok és gondolatok:

A kesztyűgyár:

A feldarabolt kesztyűgyár egyik üresen álló épületében találtunk helyet októberben. Ez egy üzemi része volt a gyárnak, és évek óta üresen állt. Az épület a Kreatív Start Ingatlanhasznosító és Szolgáltató Kft. kezelésében van. Ezúton köszönjük Löffner Györgynek, hogy lehetővé tette számunkra a munkát, az épületet ugyanis hamarosan elkezdik felújítani egy nyertes pályázat keretein belül. A tervek szerint a komplexum kreatív vállalkozásokat befogadó inkubátorházként fog működni.

Lehetőséget kaptunk, hogy két héten keresztül az épületet birtokba vegyük, és szinte egész tartalmát felhasználva alkossunk benne. A 120 négyzetméteres terek tele voltak dobozokban álló szőrmés bőrökkel, gombokkal, cérnagurigákkal, szabásmintákkal, és néhány otthagyott munkahelyi bútor is előkerült. Az első terepszemle után kiderült, hogy mindent szabad. A srácok (diákszínjátszók) segítségével nekiestünk: alaprajzot készítettünk, ötleteket írogattunk, szemetet lapátoltunk, tréningeztünk.

Egy művkaros lányt, Czimbalmos Andit is meghívtuk, hogy jöjjön el megnézni a teret és dolgozzon velünk, ha van ötlete. Persze volt, és a művkaron gyorsan terjedt is a hír. Három-négy napon keresztül folyamatosan érkeztek a festők, szobrászok, vizuális nevelők, hogy ők is szeretnének itt dolgozni. Kezdték lefoglalni a helyeket. Hogy ne ütközzünk egymásba, mindenki kitűzte a megrajzolt alaprajzon, hogy melyik helyiségben szeretne munkálkodni, és azt is kiírta, hogy mit fog alkotni. Ilyen módon látható volt mi foglalt, mi szabad még és kit kell megkeresni, ha társulni kíván az ember. Az ajtónál üzenőfal kezdett üzemelni, mely megtelt infókkal, kérdésekkel. Egy másik táblán pedig a nevek, telefonszámok, mail címek, "szakterületek" sorakoztak.

Két héten keresztül ezek az emberek reggel nyolckor felvették a kulcsot, kinyitották a helyet, majd este nyolckor vagy éjjel egykor valaki bezárt és leadta a kulcsot. Mindenki hozta a maga csapatát, segítségét. Beálltunk egymáshoz segíteni, és pörgős vagy csendes nagyközösségi munkálkodások jöttek létre. Az installálókat végigvezettük a performanszainkon, utána kiültünk az "udvarra", és megbeszéltük a tapasztalatokat. Nem az általános kínos öt perc csönd uralkodott, hanem a résztvevők rögtön mondták mit éreztek, mit csinálnának máshogy, közben a diákok (a "performerek") jegyzeteltek. Persze volt köztünk némi beavatott cinkosság a közös munka miatt, de olyan régóta még nem ismertük egymást, mégis nagyon termékeny beszélgetések alakultak ki. Voltak srácok, akik járkáltak az épületben, megláttak valamit, szöget ütött egy ötlet a fejükbe és megcsinálták. (Így született például az ablakon át szökő és ömlő székek, dobozok sora.)

Nem volt se víz, se áram, se fűtés, habár az utóbbi nem is kellett, nagyon jó idő volt. (WC-re kicsiny otthonunkba jártak a résztvevők, mely praktikusan fél percre van a gyártól.) Csak azokat a dolgokat, anyagokat használtuk föl munkánk során, amiket az épületben találtunk.

17-én, pénteken kettőre készen állt minden. Kitakarítottunk, rendet tettünk, elvégeztük az utolsó simításokat, majd a legfölső szinten gyülekeztünk mindannyian az eligazításra várva. Utolsó praktikus infók, fixálások. Háromkor nyitottuk ki a kaput, és megkezdődött a munkabemutató. A környéket előzőleg körbeszórtam (szórólappal természetesen), és ki is tábláztam a helyes irányt. Így a környék lakói közül is jöttek szemlélődni. Érkeztek fotósok, videósok, barátok, ismerősök, odatévedt idegenek. Bent, az installációk között szabadon barangolhattak, viszont a diákszínjátszós srácaink is elkapták őket és idegenvezetőként plusz élményeket adtak a nézőknek. Egy fönti kis WC-ben bordélyház üzemelt, ahol a lányok monológjaikkal hozták zavarba a vendégeket. Volt punci is, melyből megszülethettünk, szőrmedzsungel, melyben maszkos gitáros alakok bukkantak fel. Gombpocsolyában fetrengtünk, hullott ránk a gombeső, és ölelgettük a falat egy igazi szőrme WC-ben. (És a többi csud.) Kifelé mindenkit megkértünk, hogy húzzon egy nagy fémtáblára egy strigulát, hogy itt járt. Egy fiú viszont inkább odabiggyesztett egy fejet: onnan kezdve mindenki írt vagy rajzolt. Tele egy nagy táblát.

Pár nappal korábban Sophie-val az utcán próbáltuk kamerával meginterjúvolni az embereket. Kíváncsiskodtunk a színházi kultúrafogyasztási szokásaikról, hogy ismernek-e mást a hagyományoson kívül, mivel szoktak kikapcsolódni, stb. A kamera persze elriasztotta őket, így sokra nem jutottunk a tanulmánnyal, de sok emberrel beszélgettünk el és meséltünk nekik a kesztyűgyáras programunkról. Elhívtuk őket. Az egyik ilyen "áldozatunk" egy anyuka volt, aki a kisfiával ment haza. Beszélgettünk, a fiúnak nagyon tetszett az ötlet, és közben kiderült, hogy a hölgy egy nyolc gyermeket nevelő anyuka. Pénteken, a bemutató végéhez közeledvén egyszer csak megérkeztek ők ketten, meg egy pöttöm kis cigánylányka. Bementek és egy órára eltűntek a "játszóházban". Nekem ez hatalmas élmény volt, és nagy siker.

Este, amikor elment a nézősereg, mi maradtunk. A legfölső szinten kialakítottunk - szőrmés dobozokból - egy társalgót asztallal, fotelokkal. Borozás, beszélgetés, zenélés, a szőrmeerdőben meg játék.

Ez történt. És majd folytatom ezt és folytatjuk azt....

Miről is van szó?

„Vehetek akármilyen üres teret, és azt mondhatom rá: csupasz színpad. Valaki keresztülmegy ezen az üres téren, valaki más pedig figyeli; mindössze ennyi kell ahhoz, hogy színház keletkezzék.”
(Peter Brook: Üres tér)

Üres Tér Társulat


Társulatunk pécsi alkotó fiatalok csoportja 2004. óta. Nevünket az angol, nagy múltú színházi rendező, Peter Brook alapműve után választottuk. Egy használaton kívüli laktanyában van a műhelyünk, amit saját kezűleg alakítottunk ki.
Célunk új színházi eszközök és formák kipróbálása, a tér életre keltése a színészi jelenléttel és a közös munkából születő rituális varázzsal.

Előadásaink:

2004/2005: Tasnádi István – Phaidra
2005/2006: Tasnádi István – Közellenség
2006/2007: Üzenetek a palackban (saját kreáció)
2006/2007: Tamási Áron - Énekes madár
2007. március: Performanszok a Víz Világnapjára
2007/2008: Egressy Zoltán: Baleset


Bázisprogram:

Ebben az évben felrúgjuk a megszokott formákat. Az egy vezető köré épített, előadás-központú munka helyett inkább egy vándor-munkaformát választunk. Nem állandó előadásra készülünk egész évben, hanem elhagyatott épületeket járva performanszokat, installációkat, land artokat hozunk létre site specific alapon. Sok új emberrel, tevékeny alkotóval szeretnénk megismerkedni, együtt dolgozni!!!

Célok:
1. használjuk a „használhatatlant” (helyszínek, eszközök):
ami adott: egy üresen álló tér, alkotni vágyó fiatalok, ötletek, fantázia, energia.
Szeretnénk pár hetes műhelymunkákat létrehozni a pécsi és Pécs környéki üresen álló épületekben. Meg akarjuk mutatni, hogyan lehet életre kelteni ezeket a tereket, új értelmezéseket adni nekik, valamint azt, hogy színház bárhol létrejöhet, nem kell hozzá a megszokott kőszínházi környezet.
A munkafolyamat alatt az alkotók fantáziáját, ötleteit megmozgatják, táplálják ezek a helyek. Olyan tevékeny emberek kapnak majd itt lehetőséget, akik nem tudják hol megvalósítani elképzeléseiket.
Az itt megszületett produkciók helyszínről helyszínre változhatnak, alakulhatnak.

2. eltöröljük a határokat (művészeti ágak):
szeretnénk kifürkészni, hogyan lehet együtt dolgozni más művészeti ágakkal, hogyan lehet összművészeti produkciót létrehozni, ahol az alkotótáborok végére nem különálló produkciók jönnek létre, hanem a különböző művészeti ágak szervesen működnek együtt, kiegészítik egymás alkotásait.

3. megfogjuk az embereket (interakció):
az „előadásokban” a néző és az alkotó közti interakcióra törekszünk. Fontosnak tartjuk az emberi jelenlétet, mindig keressük az új kifejezőeszközöket: hogyan lehet egymás produkcióját erősíteni, kiegészíteni?

4. találkozunk a többiekkel (találkozási pont):
végre együtt dolgozhat a pécsi underground kult élet, itt a platform hozzá!!!
Személyes tapasztalat alapján mondom, hogy mi, kultúrával foglalkozó fiatalok, sokat beszéltünk már itt Pécsett az együttműködésről (önszervezetten vagy hivatalos formában), de én úgy érzem, hogy mindig megrekedtünk egy szinten, a cselekvésig pedig sosem jutottunk el. Most megpróbálunk teremteni egy lehetőséget, egy olyan önszerveződő kört, ahol a közös pontot nem egy hely jelenti, hanem a közös munka, cselekvés. Itt találkozhatnak, ismerkedhetnek az alkotók, alkotóműhelyek.
Reméljük, hogy később nemcsak a pécsi körökből lesznek itt emberek.